Az élet olyan, mint a zene: fül, érzés és ösztön kell a megkomponálásához, nem szabályok.
sunshine
Az élet olyan, mint a zene: fül, érzés és ösztön kell a megkomponálásához, nem szabályok.
igazolás az életről egy foszlányban...
Odakint esik a hó... ami mély és őszinte megnyugvással tölt el, mert tudom hogy ebben e globálisan eltorzult világban vannak, amik a helyükön maradnak. Az unokahugaim hóembert építettek ma reggel, én pedig életemben először látom szállingózni a hópelyheket ebből az ablakból. Az élet szép. Még akkor, ha tegnap szomorúan mondtam el édesapámnak hogy mi történt, aki szinte nevetett, sőt megkockáztatom kacagott a maximaliizmuson, ami átjár egy ideje... Sok fontos, és kemény döntést hoztam idén... sokat változtam. Ebben biztosak vagyunk. Valahogy máshogy állok az élethez, mintha megtanultam volna elfogadni, hogy nem minden történik úgy, ahogy szeretném. A régi feszengő, görcs, az Ágiénál lazább, de azért idegesítő vizsga előtti vernyogás egyszer csak elhagyott. Néha azon kapom magam, hogy már egyáltalán nem izgulok. Nem kerülget szédülés, hányinger, ájulás mert be kell mennem egy terembe. Egyszerűen bemegyek és teszem a dolgom. Erre szerződtem, ezt akarom csinálni egész életemben. És közben nem ver ki a víz. Talán ez a megmagyarázhatatlan Zen, talán ez a Zolitól kapott, Pacával kiteljesedő nyugalom az, ami felületessé tesz, amitől szétszórtnak, flegmának, nemtörödőmnek tűnök... talán... De nem hiszem hogy ki lehet lépni teljesen a saját árnyékomból, hiszen egész életemben Pán Péter voltam, hogyan is tehetném, nem élhetek az árnyékom nélkül. Csak idővel végre megértettem, hogy az árnyékom is én vagyok..
Válaszként egy levélre - mely őszinte mosolyt csalt az arcomra(;
Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet! Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat! Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet! Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!
Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor az Isten egy pillantásra megálmodta a világot, igen, pont abban a pillanatban Rád is gondolt. És elmosolyodott. Örült neked. Az Isten, már akkor hallotta az összes gyermekkori gügyögésedet; látta az első bizonytalan lépéseidet a fűben, és az első "a" betűt amit belerajzoltál az elemista füzet csíkjaiba.
Isten tovább mosolygott, és szívesen nézett téged. Ő már akkor előre látta a durcás sértődéseidet, a toporzékolós kiabálásodat, a barátaid melletti kiállásodat, az első szerelmes pillantásodat...
Minden percedet előre látta, hallotta, érezte és értette. És minden perced szépségéért előre lelkesedett.
Az Isten jól megfigyelt téged. Megnézte a kezed, a vállad és a lábaidat. Megnézte hátad ívét, gerinced vonalát, csigolyáid alakját és erejét.
Ebben az ősrégi teremtő pillanatban, őszinte szeretetből teremtett neked egy pont a hátadhoz illő, keresztet. Amilyet senki másnak nem adott. Rád nézett az Isten, és tetszettél neki a kereszteddel. Örömmel látta, hogy mindaz amit alkotott jó.
Búcsúzóul, amikor még egy röpke mosoly erejéig visszapillantott rád, megerősítette a lábadat, hogy könnyebben vidd a kereszted. Arra gondolt, hogy ha majd eljön az idő és világra jössz, akkor szívesen segít majd Neked, ha kéred. Mert ezalatt a teremtő pillanat alatt még jobban megszeretett a kereszteddel együtt.
Ne vedd még el őket, még mondanom kell nekik sokmindent!
Ha az élet nyitott könyv, és sok a tiszta lap, hagyd hogy tintával írjam minden nap, a véremmel, ami általuk csorog, s ne könnyekkel színezzem a napot.
Őrjítő gondolat kerített hatalmába... konkrétan az, hogy ha ez az állapot tovább így marad, akkor nem csak beteg leszek, de egyszerűen megfagyok... mígnem a sarokból csendesen szivárgó zaj rádöbbentett, hogy mások is rájöttek, a probléma orvosolhatóságára.
Van fűtés! (;
Ezért a szoba átmelegedéséig, maximumra tekertem a radiátort...
Nem olyan értelmet nyert ugyan, amilyet szerettem volna, amilyet vártam, de bizonyossá vált, hogy élek.
Azt, hogy milyen számomra egyébként egyáltalán nem impozáns módon, talán nem részletezném. Annyit árulok csak el, hogy 6 év után úgy azonosított egy vadidegen, mint munkás embert. Hat év alatt először volt példa arra, hogy valaki onnan azonosított be, mint ismert arc, mint - ez a valaki akit már láttam, valahol, de hol- hogy a munkahelyem volt a megismerkedési alap.
És ez a disszonancia lánc, ami miatt ez itt, most kiszakad belőlem nem oktalan.
Ez egy kérdés, amire válasz ki tudja, hogy hol van...
Mert számomra, megszokott, elfogadott, ha valaki egy közös óra, kirándulás, játék, színjáték alapján azonosít. Ha úgy szólít meg valaki, hogy van az a közös ismerősünk egyszer már találkoztunk emlékszel, az is rendben van.
De engem ma egy vadidegen egy olyan helyzetből azonosított, ahol ahogy már sokszor mondtam én nem vagyok ott. Csak a vázam, a hüvelyem, de a lelkem nincs. Az amiért én én vagyok, az nincs ott. Ott igyekszik a szabályok között mozogva tenni, venni.
És ez a fiú mégis így emlékezett rám...
Úgy hagytam benne nyomot, hogy én nem is voltam ott... És úgy ismert meg, hogy számomra ő teljesen ismeretlen, mert bennem, tőle nincsen még csak egy halvány lenyomat sem, egy futó pillanatnyi emlékkép sem...
Ezen gondolkozom... hogy lehet emléket hagyni, ha nem is jártál ott?
Motoszkál bennem egy érzés... hónapok óta marcangol...
Mégis kinek akarok megfelelni?
Akarom e, hogy hozzám nem értő, engem nem ismerő emberek, elismerő véleménnyel legyenek rólam?
Miért van az, hogy bár tudatosan tudom, hogy életem egy csöpp kis pontján, melyben nincs helyem folyamatosan provokálom saját magam?
Korrekt és őszinte vagyok és ez hiba?
Köszönök és ez hiba?
Udvarias vagyok és hiba? és erre kontra nem vagyok udvarias mert más sem az és az is hiba?
Miért akarom azt hinni, hogy meg tudok felelni?
Olyan környezetben, ahol a jóért nincs köszönet a rosszért meg dögöljmegmostazonnalhitványpórnép!
Miért van az, hogy hiába a sok pozitív - engem ismerő - őszinte visszajelzés, ami megnyugtat és bíztat és tudatosít abban, hogy jól csinálom amit csinálok, mégis elveszett és magányos vagyok..
Barátokra vágyom, de csak a falakon kívül lelem.. és még most is szentül hiszem - pedig eszemmel tudom, hogy nem így van - hogy bennem van a hiba
Valamiért már gyermekkoromban kialakult bennem egy biztos álláspont arról, hogy az élet bármilyen is, de mindenképpen múlandó.
Még zsenge ötéves koromban találkoztam először a halállal, s a következő 6 évben mindegyikén elment tőlünk valaki, akit éppen fiatal korom ellenére, nem volt alkalmam megismerni.
Elfogadni, megérteni sosem könnyű egy élet végét.
Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy kevés idő jutott, és többségében csak a szép maradt, hiszen - ha nem is éppen ártatlan, de mindenképpen - tudatlan, naiv kis gyermekkorom, kisiskoláskorom első éveit élhették meg a nagyszüleimből azok, akik legalább ennyit velem maradhattak még.
. . .
12 évesen már biztosan tudtam, köszönhetően hollywoodnak és a kegyetlen világnak, hogy a szüleim is egyszer elmennek, s azt is tudtam hogy korábban mint mások szülei. Hülyeségnek hangzik ilyet kimondani, leírni, de most komolyan, ha a nagyszüleid alig élik meg a hatvanat, elkezdesz aggódni nemde?
Aztán itt van ez a másik rizikófaktor, a családunkban súlyosan terjengő szívbaj, érbaj, baj baj hátán....
A helyzet valahol apu műtétje körül lett igazán kaotikus, paranoid természetem közel minden nap temetett, és reménykedett, küzdött és hülyézett, szóval mindenképpen túlkombinált.
Parás vagyok. Olyan ember vagyok, aki mindenben képes elsőre valami sokkal bonyolultabbat meglátni mint ami benne van. És ez valahol jó, mert így a mérleg mindkét oldalát nagyon nagyon alaposan szemügyre veszem mielőtt eldöntöm hogy mégis mivel állok szemben. De határozottan rossz abból a szempontból, hogy hirtelen természetemnél fogva, ha rájövök valami súlyosra, valami rosszra egyszerűen egy ideig nem tudom túltenni magam rajta.
Sosem felejtem el.. a meki előtt álltam győrben a barosson, és apa azt mondta, hogy nem jön haza mert nem jók a leletei, senkinek nem kívánom azt a két hetet, senkinek a világon!
Most az ágyamon ültem, tételekkel szenvedtem és éjszakai műszakba készültem, amikor anya hívott, hogy rosszak a leletek. Zokogott, és én a legőszintébben mondtam neki, miközben krokodilkönnyeket nyeltem, hogy "Nem lesz semmi baj". Biztatgattam ezzel a sallanggal, miközben kiabáltam valakivel.
Azt mondogattam neki, hogy inkább mondanád meg ha valami baj van. Hogy csak egy kicsit nyavalyognál. Csak egy kicsit vennéd észre, hogy féltelek, hogy kellesz még. Hogy most van rád a legnagyobb szükségem most még nem mehetsz el. Hogy sokszor akarok még felnőttként beszélni veled telefonon. Rá akarok döbbenni még sokszor, hogy az év 365 napjában hallgatsz ugyan, de hallasz és figyelsz, és összeraksz és megértesz és amikor kell akkor készen nyújtod felém a kirakósom hiányzó darabját, mert nálad már ott van, mert te már megtaláltad.
És közben irigy vagyok, meg szomorú, meg követelőző és önző...
Mert egyszer majd fehér ruhában veled akarok bemenni, és látnod kell a mi kisbabánkat is, a saját lakásunkat. Hallanod kell, milyen lesz mikor ott dolgozom, ahol akarok, mikor leállamvizsgázom, mikor kék talárban diplomát veszek át.
És még ezernyi apró dolog van, amiket még én is el akarok mesélni...
nem csak neked Apa
de Anyának is...
“A szülők rengeteget tanulnak a gyermekeiktől arról, hogyan állják meg a helyüket az életben.” (Muriel Spark)
Tavaly sajnos elvesztettem egy barátot... őszintén hiányzik. Gyakran eszembe jut, és néha valamiért még mindig remélem hogy visszatalál... de legtöbbször lemondok arról a lehetőségről, hogy fogunk még vidáman beszélgetni, hisz nem veszi fel a telefont és nem is keres már...
De tudom, hogy őszintén boldog, s bár sajnálom, hogy ennek nem lehetek része, örülök, hogy úgy tűnik révbe ért!
Ma elvesztettem egy barátot... Vagy éppen elvesztem ezt a barátot, mert valahol a sokadik sikertelen hívásnál megtört bennem valami...
Két csalódott ember, két reménykedő vidám arc, akik hittek benne. . . és amibe a semmit mondás egyszerűen, nem fér bele.
“A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés.” (Ingmar Bergman)
Kórházi kis kalandomat számtalan kedves üzenet és bíztatás kísérte, melyek álljanak itt emlékül azon a napon, amikor negyed órát biciklizhettem gyógytornán!(;
minusz egyedik üzenet!
091020: Az egész apartman boldog operációt kívánunk holnapra, ha vlmi balul ütn e ki azért fél lábbal is szeretünk!!!:)
A sok jó tanács közül ezt igyekszem majd megfogadni és legszebb vastag filcemmel rákanyarintom majd: A MÁSIKAT GYÓGYICCSAD VAZZE!(;
Sz. Hajni 091021 Kitartás és reménykedj, hogy a doki keze nem remeg.
N. Hajni 091021 Kitartást a mai naphoz! Veled vagyunk! Hiányzol ám mindenkinek!:) Millio puszi!
Sch. Peti 091021 Kitartás, utána rendben lesz a bábi. Puszi
N. Zsolti 091021 Nem lesz semmi baj majd meglátod, gyorsan túl leszel rajta. Kitartás!:)
műtét után
Edina és Barbi 1022 Csörrents ha hívni lehet bármikor!
A. Márti 1022 Gyógyulást
K. Ádám 1022 Hogy sikerült? Remélem jól vagy!
F. Anett 1022 Gyors talpraállást kívánok!
Sz. Gyuri 1022 Minden rendben volt? - Igyekezz meggyógyulni, mert mihamarabb szeretnék Veled fogócskázni!:)
H. Jani 1023 Hogy van az aranylábú csodacsatár? ;-)
illetve egy későbbi, kedves bíztatás, amikor rádöbbentem hogy a Líceumi lépcsőzés még nem megy olyan gyorsan nekem...
Kedves lábtulaj:) tessék csak menni mert a láb nehogy úgy gondolja, hogy nem akara tovább láb lenni, mert ő inkább csak úgy lógna ki a tisztelt tulajd seggéből:) puszi
Szeretném ezúton is megköszönni mindenkinek, hogy ilyen szorgalmasan tűrik velem, míg újra körbetudom futni a háztömböt, hogy hajlandók meghallgatni a sirámokat, mikor unom már, hogy nem tudok még ezt vagy azt sem.
Köszönöm a sok ágyba hozott teát, a rengeteg szülői segítséget.
Köszönöm hogy mégsem fából van a lábam(; és aki mégis azt hiszi, azt hamarosan seggberúgom, hogy megemlegeti!
Szóval én már éreztem, hogy ez hamarosan eljön... kedvetlenebb volt szegény, kicsit soványabb is, megváltozott édes szürke kis bundájának színe... De Laci azt mondta csak az ősz miatt...
Nehéz elhinni, hogy valaki akire vigyázol és szereted, haldoklik, menni készül..
Fáncsi, ahogy kellett megadta a módját a dolognak...
Aztán ezen a vasárnapon újra szóltam Lacinak, hogy szerintem már nagyon beteg... Kezébe vette és míg én a pakolás, tanulás között egyensúlyoztam... még egyszer - utoljára - körbefutotta a nyakát.. már nehezebben, de olyan kedvesen mint régen, még mosolygott is egyet...
Megcsináltam a vackát, vittünk neki friss vizet, rágcsát, és tápot, kivettem a kereket az alomból és visszatettük...
Pihegett... innentől kezdve egész nap...
Valamikor hajnalban tűnt fel, hogy nem mozdult meg a nap folyamán... ugyanúgy fekszik, mint ahogy betettük.. még élt, de már kezdett kihűlni, lehelte ki a lelkét..
A cicák és én sírtunk fölötte, hagyta magát rögtön megfogni, nem futott el többé...Zokogva hívtam Lacit...
Reggel mire felkeltem... elment... soha ilyen nagynak nem láttam még, és szomorú volt.
Sírtunk felette mindketten, és az alomrongyával együtt temettük el a ház előtti friss földhalomba...
A az elkövetkezendő sorok könnyedén megzavarhatják
bármely élő egyén nyugalmát, legyen az gyermek, felnőtt – szülői felügyelet
alatt vagy nélkül.
Nem vagyok orvos, így szavaim, kifejezéseim egyelőre nem
felelnek majd meg az elvártnak… a helyesnek, mert a legtöbb dolgot most úgy
írom majd, ahogyan mondom… utóbb remélem egyszer majd lesz szerencsém és
kijavítom, rendesen.
Szóval eljött a pillanat…2009. október 21. Zöld műtős kötényben fekszem,
vergődöm az ágyon… Félek, hogy megműtenek, és félek, hogy nem. De egyszer csak
megjelent a nővér egy fél nyugtatóval. Mit ne mondjak, mire bevétele után közel
egy órával bejutattam a műtőbe, minden voltam csak nem nyugodt, de erről majd
később.
Laci velem van, mondhatni,hogy csendesen röhög a
markában. Én meg izgulok. Aztán megjön a fiú, aki rallyra hív az ágyammal
együtt – és komolyan úgy száguldunk, mint a szél. Csak röpülnek felettem a
neonok, suhannak mellettem az ajtók, ha hosszabb lenne a hajam a menetszéltől
vélhetően lobogna is. MŰTŐ feliratú ajtó, aztán hermetikusan zárt szürke
fémajtó…lélegeztető-gépek, üvegajtók, Zsu az ágyán egyedül. Olyan matt zöld,
kórházi zöld a csempe, legdurvább gondolataimban elsőként felmereng, hogy
pöckölni kéne egyet… de nem teszem.
Jön egy beteg, levakarják az ágyról, aztán tisztítják a
helyét… ekkor még nem tudom, de sejtem, hogy számomra. Mellém gördül egy 10 éves lányka,
vele van az anyukája – bennfentesa
kórházban. Hirtelen felkapnak, és az nagy fekete ágyra tesznek.
Ezzel is robogunk egy kört, az ÖTÖS műtőbe.
Odabent hideg, én tulajdonképpen a zöld köpeny alatt éva
kosztümben feszítek, fázom mint a fene, nyugtató ellenére remegek mint a
kocsonya.
Hirtelen legalább harminc hatás ér egyszerre. Szakszerű
kedves kezek gondoskodnak rólam, vagy négyen kérdeznek egyszerre?
-Melyik legyen?
-Fázol?
-Nem szorít?
-Betűzd a neved! Jól írtam le?
-Megfogod a kezem?
-Dugd ide a karod!
Levegőt tulajdonképpen nem is veszek, a plafont bámulom,
hirtelen istent szólítom, meg káromkodok, hogy nekem semmi bajom menjünk.
A fenébe!
Infúzió… szárnyaltam, hogy nem kell vért venni, erre
tessék egy másik tű… de megfoghattam a nővér kezét… és féltem, reszkettem…
aztán már csak csöpögött a lé… aztán folyt a fájdalomcsillapító… mindjárt négy,
biztos ami biztos …
Közben EKG rajtam és hallom, ahogyan ver a szívem.. hol
lassabban, majd ha történik valami, pl. megmozdulok határozottan gyorsabban. A
perem 130… félek, na.
Rájövök, hogy a plafonon lévő hidraulikus karok és az
ágy, meg a gépek kapcsolatban vannak – és igen ez vízszintben nem egyértelmű.
Közben bal kezem híján ki vagyok kötve, mint a Vitrivius –
tanulmány, illetve csak egy pillanatig ezt gondolom, mert balom a mellemhez
szíjazva, a bal lábam meg hajlítva (?).
A plafon és a rajta lévő lyukak – szellőztető, már gyors
táncot lejtenek, amikor érzem hogy betakarnak… és küzdök. Fogalmam sincs, hogy
miért, de én küzdök. Pedig tudom hogy aludni jobb lesz.
A doki közben megjött valamikor és rám mosolygott – aztán
fémcsipesz meg gézlap segítségével szép sárga répát csinált a lábamból.
-Jó éjszakát – mondják
-Vigyázzanak – válaszolom
Még látom, hogy kék takarót kap a mellkasom…
Aztán nekem két perc múlva:
-Zsuzsa ébren van?
-Ha maga mondja?
És kész volt!
Merev, zsibbadó láb, egy kanül, az ágyam a család… néhány
szó… és ennyi.
Még elbúcsúzunk, aztán elájulok újra…
Legközelebb a vizitnél ébredek, ahogyan az ügyeletes egy
irdatlan lendülettel felrántja a takarót, megmozdítja a bokám.. ahogy elhagyják
a szobát, elkezdek sírni… fáj.
Kijön a félelem, a rettegés, a fájdalom egyszerre.
Tehetetlenül bömbölök, mint egy gyerek…
Aztán szuri a hasba, egy letorkolás a nővértől, hogy mit
bőgök, aztán fájdalomcsillapító kettő a karba… és szundi tovább.
A következő közel 16 óra így telik el, mint egy tűpárna
szurkálnak, meg ébresztgetnek, de pihenek, és félálomban a láb sem fáj annyira.
A bilizés is elfér egyszer (EGYETLNEGYSZER) az életben.
A diagnózis szerint a lábam jó.. s bár én nem tudom sem
felemelni, sem a jobb rásegítése nélkül arrébb tenni, de elhiszem. Elhiszem,
hogy az elején érzett – hat hónapja feledésbe merült fájdalom – újra érzése jó
jel.
Másnap már járhatok.
A doki, mint a szélvész – jön és megy – gyorsabban beszél
mint én, kedves, határozott.
Az első lábra állásom maga volt a mámor! Én és egy kacska
kék trabant, meg a zacskóm… tökély!
Másnap hazajöhettem.
A folyosó vége és a szobám közötti távot négyszer
küzdöttem le összesen, mindig lelkes segítőmmel, a trabanttal, aki
zacskóhordozóm személyét töltötte be.(;
Mikor kivették a búcsú nem is volt olyan fájdalmas.
Inkább felszabadító.
Ismét láttam a lábam… olyan mint volt..
De most már remélem hogy tudunk újra futni, és barátságosan
együttműködni!
Dolgozunk egy új darabon... és mindenki, valami más lesz, lesz valaki, aki szeretne lenni, aki nem szeretne lenni...
Nekem szól egy dal a szívemben....
Valahogy így hangzik:
De a legközelebb az igazsághoz az van, hogy én Én lennék. Ha holnap
újra kezdhetném, akkor is én én lennék. Nekem Ákostól van ez, "A
bűnöket mindet bánom, és ha lehet újra csinálom. Mert tettem, amit
hittem."
Én mindig is ezt az utat akartam bejárni szerintem,
csak kanyargósabb a történet mint lehetne, mert én ilyen lázadó,
kíváncsi, örökké kérdező ember vagyok, aki vagy mindent megtesz, vagy
semmit...
Én azért vagyok most itt, mert írni szeretnék és tanítani... én ezt szeretném írni és ANYA lenni...
Olyan
akinek a legfinomabb a kakaós sütije a világon, és akinek 2 fia van és
egy lánya, akik egyszerre születnek és mindenre kíváncsiak.
Úgy jönnének a világra, hogy közben nekik is egy dal szólna, és megírnám nekik a történetüket.
Együtt
sírnék velük, ha oltást kapnak, persze magamban nyelném a könnyeimet,
nehogy jobban megijedjenek - és talán anyu sokat hallgatott slágerét
énekelném (nem kell félni, nem fog fájni(;)
És ők megtanulnának
úszni és nem akarnám, szeretném, hogy féljenek a víztől. Vigyázzanak
magukra és szeressenek.. Nem engem.. a világot, mindent ami benne van.
Értékelnék az apró dolgokat...
Vasárnap együtt ebédelnénk,
együtt az egész család... rántott csirkecombverseny közben beszélnénk
meg az élet apró, vagy éppen hatalmas dolgait...
Nem hiszem, hogy tudnék örökké a boldogságot hajkurászva élni, de lehetnék Pán Péter, akit a jó dolgok a levegőbe repítenek..
Óvva
egy kendőbe csavarva szoptatnám a gyermekeimet, a szívverésem táplálná
a szívverésüket, egy ölelésben forrna össze a karunk és soha nem látnám
olyan szépnek magam, mint akkor.
Édes pici ujjaikat csókolgatnám elalváskor, és pihe - puha babaillatuk lengené be minden porcikánkat.
A
férjem szeret, és nem belehal hogy mi vagyunk a családja, hanem
boldoggá teszi. Boldog lesz az ajtóban elé szaladó lánya ölelésében,
értené ha fáradt vagyok a mosástól, az egész napos szaladgálástól.
Elmesélném
nekik, hogy hogyan tanultak járni, egy merített papíros barna és zöld
kötétes, szalaggal átkötött könyben, amibe folyatós tussal gyönyörű
kalligrafikus betűkkel írnám életmeséjüket.
Mindegy hogy hol élnénk, élhetnénk bárhol, ahol van nyárillat, ahol fújva fúj a tavaszi szél, és szeretve ölel az akit szeretek.
Anya szeretnék lenni, olyan amilyen vagyok, írni szeretnék mindarról, amiben hiszek...
És sosem akarom elveszíteni a lányt, aki mindig hisz abban, hogy a világ szép és élni jó...
Megszerettem Egert... lassan alakult ki az igaz szerelem kettőnk között.. mert bár világéletemben tetszett a hely... miután arra kárhoztattam saját magam, hogy itt éljek, kicsit máshogy láttam mindent.
Nem tetszett semmi és senki...
Aztán teltek múltak a hetek a hónapok... s már több mint egy éve itt élünk... hihetetlenül hangzik.
Lassan de eljött az idő, amikor észrevettem, hogy itt igenis kedvesebbek az emberek, máshogy viselkednek a járókelők, a vásárlók.
Bizony ez a nyugat, kelet vonal erősen eltér egymástól még ha egy olyan icinyke kis helyről is van szó, mint a hazánk.
Sok mindenre tanítanak a hegyek(;
- türelemre (mindenki idézze fel, mennyit álltam sorba, ültem várakozva... mindezért Győrben már rég ajtót rugdaltam volna)
- kitartásra - pedig mióta itt lakom velem komolyan minden nap történik valami... néha jó, de többségben annyi baleset, hogy ha lenne jelmezbál nekem már nem is kell beöltöznöm prérifarkasnak!(;
- odafigyelésre
- nyugalomra - és nem azt mondom, hogy megtanultam, hanem hogy tanít!
Gyönyörű csillagos az éj... és nyári fuvallat van a levegőben, miközben a hegyek elkezdtek őszi árnyalatokba borulni... búcsúzik a nyár, és nem felejt el idejönni hozzám, és megmutatni, hogy mindenütt jó, de a legjobb ott, ahol mersz otthon lenni!
Hogy merre fejlődik a magyar nyelv, hogy hogyan alakul, az engem annyira érdekel az utóbbi időben, hogy kész vagyok egy TDK dolgozatot is írni a témában.
De azt mégis hogyan foglalhatnám bele, hogy egyeseknek egyszerűen fogalmuk sincs,hogy mit szabad és mit nem?
És ha nem szabad ítélkezni, akkor mégis hogyan mondjam el, hogy az egyik blogon olvasott kommentek között "theba" egy nő, és vélhetően lelkes nyelvújító?
idézem:
"azonban felcsodálkoztam azon"
Na most aki megírja, hogy hogyan kell FELCSODÁLKOZNI! annak küldök valami szépet!
Ha nem tudtad hát elmesélem, hogy ezer kis darabban tud megszakadni a szíved..
Mert ahány kis fiók, annyi sérelem bújhat meg benne...
Például, hiába van, hogy igyekszem elfeledtetni magammal, hogy nyolc órányi munkám végzése közben nekem biza rendesen megfájdul (az azóta diagnosztizált lábam). És mosolyogva fogadod, mikor láttodra "múmiának" mondanak, de keserédes ez a mosoly, mert még ha tudod is, hogy vicc; néha olyan jó lenne, ha gondolni sem kellene rá. Nem még derűsen nevetni rajta.
Vagy a másik, amikor két pici és édesen doromboló macsek van veled éjjel, és otthonos és kedves a létük... de nem feledtetik annak tényét, hogy valakinek halk szuszogása nagyon hiányzik az ágy bal feléről.
Amikor újra megpróbálod és nem még mindig nem ismer a sógornőd. Vagy a bátyád felesége?!
Amikor képeket kapsz, olyan kirándulásokról amiken nem voltál ott... Vagy ami még szomorúbb, olyan születésnapokról amiket nem ünnepeltél meg. De közben boldogok a mosolyok, édesek a gyerekek, finomak a tortaszeletek.
Az élet úgy is megy tovább, hogy te közben nem vagy ott benne.
Elengedni valamit, lemondani... nagyon nehéz.
Nyár illat van Egerben... olyan illata van a nyárnak, mint otthon. Otthon is olyan a nyár illata mint Egerben.
S lehet hajnalban hazasétálni egy jó beszélgetés után.
Mosolyogva filmet nézni.
Évfordulókat ünnepelni.
Finom dinnyének álcázott édes görögöket enni.
Balatonra indulni.
Az élet szép. Csak néha szomorú, hogy holnap is lesz nap... és nélküled kel fel.
- május 8 bebegörcsöl a lábam, továbrra is fájdogál
- május 9 éjjel lábgörcsre ébredek, elhatározom, hogy veszek magamnak magneb6ot
- május 10 - felhívom a melót, hogy nem tudok bemenni dolgozni mivel bal lábamat nem tudom kinyújtani
A követekző héten, hetekben a legerősebb kombót alkalmazom, amit csak ismerek úgy mint: fásli, krém, nyújtás, tornáztatás, polcolás, jegelés, dunsztolás, gyógyszer, gyógyszerrel, vitamin, vitaminnel, fehérje fehérjével.
Állapota hol javul hol inkább romlik, s jobb lábamat megviseli bal lábam terhének állandó cipelése... úgyhogy egy átsírt éjszaka után május 20án ellátogatok orvoshoz... ott közel 5 óra alatt megnézik, röntgent készítenek róla és mondják pihentessem és lehet, hogy izület, vagy porc.
Továbbra is sántítva járok, s egyre jobban fájó jobb lábam miatt áttérek a futócipőm nem túl szabályos, és nem mellesleg nem túl esztétikus viselésére meló közben, hogy picit jobban tartsa valami a hátam... ekkor van május 24
Bal lábam mostanra már tudom nyújtott állapotban tartani, de nyolc órán keresztül továbbra sem.. korábbi csak bal lábamra korlátozott fásli mostmár a jobb lábamon is ott van, és esténként jegelnem kell mindkét lábam...
május 29 mindkét lábamban elkezdtek kattogni az izmok.. erősen fájnak, nap végére kellemesen bevizesednek... tudok és akarok járni, de fáj...
Bal lábam ismeretlen okokból nem akarja egész nap, vaságyastúl 50 kilós testem súlyát cipelni...
MRI időpontom június 30... remélem addigra megunja ezt a hisztit.. és sosem derül ki, hogy mi a fene ez!
Ma éppen eladtam a melóban, amikor bejött egy nagymama az unokáival, és kért a kicsiknek egy fagyit.
Honvágyam van, és amúgy is imádom a gyerekeket, ezért tekintettel az ekkor még gyenge forgalomra, néztem a kislányt, ahogyan ügyesen kanalazta az epres fagyiját(,
Ő ezt észrevette, és a következő párbeszéd zajlott le közte és a mama között
Olyan bátran vágtam bele a növényültetésbe, hogy mostanra egész csinos kis konyhakertem van már...
Egyik kollégámtól ma még egy paprikapalántát is kaptam! S úgy éreztem eljött az ideje cseperedő paradicsompalántáim különültetésének is...
Úgyhogy ma második emeleti kis lakásunkban kertészkedtem, s mire leszállt az est, paradicsompalánták lepték el a lakást, az ablakpárkányt és a mosogató körüli részt!
Az hogy Szuszogni kezdtem még szeptemberben sokak előtt ismert tény volt... s én magam nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagyon is szerves része lesz majd a mindennapjainknak. De szerencsére tévedtem a dologgal kapcsolatban, hiszen imádom, és minden jogos - és jogtalan félelmem ellenére nagyon jól érzem magam benne.
Jelen esetben ugyebár magamban, hiszen magamat kell alakítanom - és most mindenki, aki hangos cuccanással jelezné, hogy az meg már milyen egyszerű.. elmesélném neki, hogy mennyire nem az!
Elmesélni egy sztorit, sokkal egyszerűbb, mint megjeleníteni. És elmondani valakinek, hogy tudod én meg csak néztem rá, mint borjú az újkapura... igen egy ismerősnek sokkal egyszerűbb, mint egy vadidegennek! SOKKAL!
Ugyanis az idegen éppen attól idegen, hogy fogalma sincsen arról, hogy én milyen vagyok, hogy hogyan viselkedem bizonyos helyzetekben...
És a színház éppen attól nagyszerű, hogy ezt mégis meg lehet csinálni... csak éppen vagy 100szor meg kell próbálni előhívni azt az érzést, engedni kell hogy fájjon, hogy hasson, hogy nevettessen, hogy jó legyen... és ha mellé megvan az az öt mondatod, amitől még hatásosabb... akkor az a legjobb!
Kemény munka volt MINDENKINEK!
De szerintem nagyon is megérte!(;
Éjszakába nyúlóan próbáltunk és legtöbbünk teljesen kimerült bele... sírtunk már örömünkben is, kínunkban is(; Nagy volt a nyomás, de mindháromszor vastapssal ünnepeltek minket(,
Vigyél messze május(;
Emlékek:
- Az exkluzív v.i.p. nyilvános főpróbát ma 6tól a körteremben csináljuk a színházban (mi 5kor találkozunk ugyanott). A vendégeid hívjad pontosan 6 előtt 5 percre a színház mögé, ne késsenek, csak egyszerre tudom őket felhozni. Kipakoltam a termet, 40 ember befér, fejenként 2 embert hívhattok. De annyit hívjatok, nektek jó, ha van közönség. Én már hívtam négyet. Peti
